A főbérlőt nem ismerem, az albérlők pedig jönnek és mennek… Nem is beszélve a vendégekről. Millió szín, hang és forma. Ma már világos, hogy ezek az albérlők csak a tulajdonos álmában léteztek. De ki a tulajdonos, még sosem láttad, és senki sem ismeri. Beszélnek róla ezt, azt, de még senki sem találkozott vele.

Mégis furcsa belátni, hogy évekig fogalmam sem volt róla, hogy kiadó volt az életem. Elkezded takarítani a lépcsőházadat, és rájössz, hogy rozoga a korlát, egy-egy lépcsőfok pedig mozog, az egész pedig középen van kijárva… ott AHOL mindenki jár.Megmondták ám neked, hogy miképp takarítsd,  vagy hozd rendbe, bizony! megvan annak a rendje és módja. Persze ezt mindig valaki más találta ki, aki hallotta valalkitől, hogy így kell. elég csoda krémmel bekenni a sebet és az begyógyul, mit számít, hogy hol szerezted?

egyébként a saját lépcsőházad takarítod? Nem lehet, hogy  szomszéd házba mentél be véletlenül?

Tiéd az egész ház, mégsem ismered. nem tudod melyik út visz a padlásra, és azt sem, hogy hol a kulcsa. Mégis büszkén árulod a házad és kevéj arroganciával srófolod fel a bérleti díjakat. Hajtod be a felújítások árát!

Egy csőtörés eláztatta a pincét! Az egész lakóház kissé megsüllyedt… Nem baj fel lehet állni, még ebből is. A fő, hogy senki se tudjon róla… A tulajdonost nem láttad még soha, csak küldöd neki az elszámolást negyed évente. Azt kell most megcsinálni, hogy maszekban gyorsan valaki kenje ki a pince helységet, lehetőleg a régi színére, de legalábbis valami megszokottra, nehogy valakinek szemet szúrjon.

…Ámodban pedig azt éled meg, hogy te csak az albérlő vagy, annyira valóságos ez az álom, hogy így is élsz álmodban. Peckes kis albérlő vagy, hetyke, aki “ismeri” a jogait, és betéve tudja a házirendet…Na jó! de ki írta a házi rendet? (közben fogalamd sincs, hogy midnez csak álom, és nemsokára “felébredsz”, hogy aztán megitn visszaaludj) … mindne estre tanácsos betartani, ezt már a jóságos Mari néni szomszéd is megmondta, mikor berúgtad gyerekként labdával a konyha ablakát. Már akkor is megmondta a “bölcs” Mari néni, hogy “csinálj amihez kedved van, csak ne hangoskodj, ne rohangálj, ne szedjél fel semmit a földről, ne kérdezősködj állandóan, időben menj aludi, és edd meg mind ami a tányérodra lett rakva…”

aztán persze “felébredek”, és megint azt képzelem, hogy én vagyok ennek az ismeretlen háznak a főbérlője… úgy érzem szerencsés vagyok… évekkel ezelőtt még csak az egyik kiadó lakás “gardróbját” béreltem, úgyhogy nagy előrelépés ez. Akkoriban történt, hogy egy idegen idős bácsi tévedt a ház udvarára, átutazóban volt, csak meg szeretett volna pihenni az árnyékos kertben. Ő mesélt nekem, hogy a világban járva kelve látott egy és mást, de a legnagyobb furccsaság mégis az volt, hogy számtalan házban megszállt, ahol több emelet volt, emeletenként 5-10 lakással, lakásonként 3-4 helyiséggel, a tulajdonos mégsem tudott ezekről az emeletekről, és ezekről a lakásokról és ezekről a szebbnél szebb szobákról. Csupán az alagsori mosokonyhában lakott, egy szobán osztozott 10-ed magával. rettentő fucsa jelenség- mondta nekem az öreg.

“Az emberek, nem ismerik a lakásaikat, sőt időnként még azt sem tudják, hogy ezeket a lakásokat kiadták, midneféle bérlőknek, akik hol pirosra, hol kékre festik a bejáratot, hol mintás, hol pedig sima tapétát tesznek fel az ebédlőben, de sosem ugyan azt.”

MOST! pedig felébredve állok itt, egy kietlen sivatagban, körbe nézek és még csak egy terep tárgyat sem látok, a homok és ég körvonalban összeér, végtelen panoráma kép ez. A ház sehol, csak álmodtam… az a sok év amit a csinosításával töltöttem tova szállt, a sok ábránd, hogy majd egyszer megveszem tova tűnt. Az a ház sosem létezett. Aludtam, mély álomban. A fő, hogy felébredtem! Ez több, mint amire számíthatok…

Ebben az esetben festmény volt a kiállítás témája. 15 évnyi műkritika után jócskán beleuntam a kiértékelésbe és  kormeghatározásba. A modern művészetek krétaszagú iskolájába. Ma már egyszerűen engedem a gondolatokat, szabadon, hadd kószáljanak egy kép vagy szobor körül. Vagy akár bennük, esetenként vissza a múltba. Hogy megérezzem, hogyan és miért lettek megalkotva.

Mint olyan sok minden másról, a modern művészetekről és termékeikről is megvan a véleményem. Amíg úgy nem döntöttem, hogy otthagyom a kritikus és műértő szakmát, nem tehettem meg, hogy nyíltan szegüljek szembe egy egy művel. Az aktuális irányzatok és a populáris hatások ezt nem engedik meg. Van aki egy életen át képes robot módjára végezni a munkáját, hát én nem ilyen vagyok, ezt be kellett látnom.

Hogyan rajongja körül a meg nem értett művészt, a bolondot, a fakezű festőt egy egy kor. HÍvj meg “híres” embereket a kiállításra, előtte vacsorázz velük, feküdj le velük, szopd le őket, vagy csak ajándékozz nekik egy gucchi táskát. Ezt tedd meg hasonló módon még pár “nagy koponyával”, ha lehet úgy, hogy elhiteted velük, ők hívták fel a figyelmed ennek az új vonulatnak a főbb jellemzőire, egy vonulatnak, ami sosem volt még jelen ezelőtt. A megnyitóra pedig csődítsd össze eme nagyérdeműt, és engedd, hadd győzzék meg egymást. Másnapra az egész város erről beszél, mert szép, jó, új, stílusos is csak az lehet, amit a hírességek annak tartanak. Minden, ami nem fér ide be, megy az “undergroundba”, a maga izzadság szagú, túlspilázott pincéjébe. Ide divat járni, azok körében, akik nem elég híresek, vagy filmsztárok. A megnemértettség fájdalma és a pénz hiány, az örökös küzdés és lázadás, ami belengi ezt a szűk kis teret. Nehéz eldönteni, hogy a csillogás megvolna e az “underground” nélkül, valószínűleg igen, miközben az underground nem létezhetne a csillogás nélkül.

…

Én mégis itt állok, egy képzőművészetis “kisiskolás” képe előtt. Félig beszívva. Azt sem tudom mennyi ideje ácsorgok eme remekmű árnyékában. De nem is számít, amíg tudom, hogy a 15 évnyi gürcölés, megalázkodás, spórolás, magány termése egy csendes kis bankszámlán csücsül és jó pár évnyi biztonságot nyújt nekem. (fanyar vigyor az arcomon)

Elidőzök a kép egy egy részletén, csöndes mosollyal látom meg a naiv ecsetkezelés nyomait, amiket a hatás fokozás jegyében tett a művész. Hallom, amint chill-t hallgat és arany narancs színűre festi a napkorong és a tenger halk randevúját. Már megint nem tudok magamról, érzem, amint egy csőben haladok a képen át, az alkotó agytekervényeibe. Lefényképezem a történelmi jelentőségű festők kezeinek lenyomatát, amik a fiatal művészre oly nagy hatással voltak iskolás évei alatt. Dobhártyámban hallom a kép megszületésének ritmusát és kezem együtt mozog a festőtanonc kezével. Már megint megszűntem létezni magam számára, mint egy tökéletes zen mester, akinek vállára hópelyhek hullanak a japán tében. A hideget nem érzi, csupán lélegzetének lengőajtaja mozog ki és be, amint a szív pumpálja a vért minél távolabb a végtagok felé, úgy nyugszom meg én is egyre, és kezdem érezni újra sajgó lábaim és veszem észre idétlenül hadonászó kezem.

Innom kell valamit. Amint kitámolygok a kicsiny galéria ajtaján, felveszem kopott bőrdszekimet, kezemet nádrágom zsebébe süllyesztem, államat mellkasomhoz szorítom és elindulok a megszokott, otthon szagú kávézóm felé. Borostámra hópelyhek hullanak, de alig veszek róla tudomást, fejemben még a kép hangja szól, szemem narancs-barna ködben lát mindent, számban pedig a szokásos kávém ízét érzem.

Égész úton az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Valaki, akinek kedves az illata és megértő szeretet van a szívében.

Beléptem az “Öreg Kávéfőző”-be…

Falakkal.

Azzal az utolsó, utálatos falattal,

Amit még erőnek erejével lenyeltem, hogy utána a torkomat kaparjam.

Utolsó pohár vizemet kiittam…

Már így is túlcsordult, ajtóm csikordult,

a résen az otthon melege megszökött…

Marasztalni nem fogom, ha bírom még a lépcső előtt befogom.

Elhagyom, elgáncsolom…

Tervem kéznél, jól tudom,

ha bele roppanok is, megvádolom.

Azt ki elítélt… oly sokszor megkísért,

ha itt maradok elveszek, jobb ha világgá megyek.

A “világomat” látnom kell…

Nagy veszély les rám minden sarkon,

és mindennek oka én vagyok,

bár ezek a falak ne lennének ennyire magasok.

Futnom így haszontalan, egy kőre leülök,

lehülök.

Vissza ballagok, és ma is megtudom,

Otthon,

pont ott vagyok.Elfutni magam elől sosem fogok.

Mert minden én vagyok.

Történt ugyanis, hogy jegyzeteimmel felfegyverkezve kedvenc idős Diófám árnyékában megpihentem és a “nagy mű” megírásának előkészületeit végeztem éppen, más szóval lustálkodtam, figyeltem a tájat és a gondolataimba merültem. Mit sem sejtettem arról, hogy Szókratész fentről, egy öles ágon ülve figyeli miként húzom az időt. Mígnem egy marék diót pottyantott a fejemre. Így szóltam hozzá, miután megértettem a csonthéjasok mégsem véletlenül értek tetten:

- ” Te meg mi a jó kurva anyádat gondolsz magadról?” (sejtelmem sem volt, hogy a jó öreg Szok csücsül a fa tetjén)

Meglepetésemre huligánoknál meglehetősen szokatlan beszédmodorban így válaszolt:

-” Az athéni férfiak nemes lelkére mondom, azt véltem elszundítottál. Én pedig legyek bármennyire is tudatlan, bizonyosságot szereztem afelöl, hogy időnk véges ezen a Földön, így jobban tesszük, ha serényen ügyünkkel foglalatoskodunk, henyélés helyett. Ezek a jófajta görög diófélék pedig éppen a kezem ügyében voltak. Azután pedig, Szülőanyám ügyeivel amennyit életemben foglalkoztam bizonyossággal kijelenthetem, nem bocsátotta áruba nemes testét. Továbbá, hogy magamról mit gondolok hagyjuk későbbre.”

-” Érdekes öreg ember vagy, hallod e! Hagyjuk is az ékes beszédet, hanem azt áruld el inkább, hogy miként kerültél olyan magasra fel?”

-” Kiittam egy méregpoharat még annak idején a nép akaratából.”

-”Mondom, hogy furcsa dolgokat beszélsz öreg! Azonban, mégiscsak tudok valakiről aki méregpoharat ürített, de az bő 2400 éve történt és messze innen, azonfelül, a következőkben is bizonyos vagyok: diófára mászni olykor nehéz, körülményesebb, ha az illető 70. életévét betöltötte végül pedig már már lehetetlennek tűnik olyanok számára, akik halottak. Legalább is – hogy helyt adjak az X faktornak – a lehetetlennel vetekszik.”

-”Úgy tűnik nekem gondolat meneted igen vékony és tekervényes logikai ösvényen haladt. Gondolod az igazság megismerése ilyen módon lehetséges?”

Hogy lássa kivel van dolga felvetettem neki még néhány lehetőséget azt illetően, hogy miként került a fa tetejére. Elérkeztem egy pontra a beszélgetésben amikor a következő érvelést tettem:

-”Mivel nem látok sem toló széket, sem darut sem egyéb állványzatot, valamint bármely más segédeszközt, megállapítom, hogy legnagyobb valószínűség szerint magát ‘A’ pontban addig bombázták mágneses ion sugarakkal, amíg atomjaira hullot , majd  pedig ‘B’ pontba (diófa teteje ) teleportálták és újra szintetizálták.”

Mondanom sem kell, hogy következtetésem több pontban is elvérzett, igazán nagy koponyával álltam szemben, ebben ekkorra már bizonyos voltam. Bár ő váltig állította, hogy tudása sok szempontból szegényes, és úgy véli bölcsebb tudni, hogy sok mindent nem tudunk. Eddigre már berekedtem és kezdeményeztem, hogy más módon folytassuk a társalgást (úgy tűnik a 2470 akárhány évesek nem rekednek már be könnyen). Így kaptam meghívót a diófára Szókratész mellé. Minthogy hallucinogén szerekkel sosem éltem és mind fizikai, mind mentális értelemben egészséges vagyok, a spontán hallucináció is kizárható. Én tényleg Szókratésszel társalogtam Vasárnap.

Tovább beszélgettünk hát és egyre érdekesebb témákat érintettünk. Érdekesnek találtam, amit Platón: Szókratész Védőbeszédében olvastam.

Többek között ezt is kérdeztem tőle (és ha valakinek hát neki tudnia kellett a választ):

-” Bármennyire is úgy tűnik, hogy bebizonyítottad, Melétosz nem tudja, mit beszél, és nem foglalkozott az ifjak nevelésével, nem gondolod, hogy fáradozásod hiábavaló volt? Minthogy akármennyire is a te oldaladon az igazság, furcsa példával élve: nem kísérhetjük át az úton azt, aki nem akar átmenni. “

Nagyot sóhajtott a vén görög és egy hosszabb elbeszélésbe kezdett.

-”Elsősorban fáradozásom az igazság feltárását illetően azért sem volt haszontalan, mert az igaz beszéd és az igaz tett semmikor sem haszon nélkül való. Eképpen eljárni egyet jelent önmagunk kinyilatkoztatásával, az igaz önmagunk megjelenítésével. Másképp gondolkodva: mire való az igaztalan, hamis valónk gyakorlása? Hajthat e bármi hasznot számunkra bármikor?

Másodsorban isteni akarat szerint való mind beszédem, mind pedig az összes cselekedeteim. Hogyan is tehetnék ez ellen? Nincs az az ember, akinek beszéde vagy tette több jelentéssel bírna számomra, mint az isteni szó.

Végül pedig arról, hogy miképpen járjunk el, ha kifejezni magunkat csak az igaz valónk által vagyunk képesek és hajlandók.  Hiszen a bölcs képtelen magának és másoknak ártani.  Így hamisan szólani, igaztalanul cselkedni sem tud, minthogy megismerte igaz önvalóját, ezúton pedig képessé vált megkülönböztetni azt a mindenkor hamistól.  Ezt az állapotot elérni és fenntartani fáradtságos és egyben kellemetlen is. Így a tömegből, aki ott áll az út szélén és bámulják a magas épületeket, miközben nincs gondjuk semmire, csak minden 100 évben egy akad, aki át akar menni . Fáradtságos és kellemetlen munkával megértette helyzetét és nincs maradása többé. Próbálja felnyitni a többiek szemét, miképp helyzetük szerencsétlen, és ha továbbra is maradnak azon a helyen ahol állnak, úgy egyre csökken az esélyük a felébredésre. Minthogy a legnagyobb problémánk, hogy alszunk, így a tizedét sem látjuk, halljuk, érezzük annak ami valóban ‘körül vesz’ minket. Bármennyire is bánt ez minket és tölt el szomorúsággal, nem cselekedhetünk senki helyett és nem is kényszeríthetjük őket semmire, legyen az a leg igazabb. A szabad akarat létezik, csupán az alvásban lévő ember rosszul értelmezi és altatónak használja ébresztő óra helyett. Így tehát egyszersmind igaz az, hogy nem kísérhetjük át azt, aki nem akar átmenni az úton, ugyanakkor meg kell tennünk a tőlünk telhető legjobbat, hogy felébresszük, vagy legalább megmutassuk neki, hogy ennek az útnak van túloldala is.”

Szókratésszel történt találkozásom többi darabjait is megosztom majd idővel …

Frank Soc