A kiállításon

Ha kiállításra megyek, mindig jól megválasztom, mire megyek, előre elgondolom, hogy akadhat e ott olyasmi ami felizgatja eszem. Azután pedig, olyan alkalmat választok, hogy legyen időm bőven, ne siessek sehová. Festmény, szobor, fénykép.

Ebben az esetben festmény volt a kiállítás témája. 15 évnyi műkritika után jócskán beleuntam a kiértékelésbe és  kormeghatározásba. A modern művészetek krétaszagú iskolájába. Ma már egyszerűen engedem a gondolatokat, szabadon, hadd kószáljanak egy kép vagy szobor körül. Vagy akár bennük, esetenként vissza a múltba. Hogy megérezzem, hogyan és miért lettek megalkotva.

Mint olyan sok minden másról, a modern művészetekről és termékeikről is megvan a véleményem. Amíg úgy nem döntöttem, hogy otthagyom a kritikus és műértő szakmát, nem tehettem meg, hogy nyíltan szegüljek szembe egy egy művel. Az aktuális irányzatok és a populáris hatások ezt nem engedik meg. Van aki egy életen át képes robot módjára végezni a munkáját, hát én nem ilyen vagyok, ezt be kellett látnom.

Hogyan rajongja körül a meg nem értett művészt, a bolondot, a fakezű festőt egy egy kor. HÍvj meg “híres” embereket a kiállításra, előtte vacsorázz velük, feküdj le velük, szopd le őket, vagy csak ajándékozz nekik egy gucchi táskát. Ezt tedd meg hasonló módon még pár “nagy koponyával”, ha lehet úgy, hogy elhiteted velük, ők hívták fel a figyelmed ennek az új vonulatnak a főbb jellemzőire, egy vonulatnak, ami sosem volt még jelen ezelőtt. A megnyitóra pedig csődítsd össze eme nagyérdeműt, és engedd, hadd győzzék meg egymást. Másnapra az egész város erről beszél, mert szép, jó, új, stílusos is csak az lehet, amit a hírességek annak tartanak. Minden, ami nem fér ide be, megy az “undergroundba”, a maga izzadság szagú, túlspilázott pincéjébe. Ide divat járni, azok körében, akik nem elég híresek, vagy filmsztárok. A megnemértettség fájdalma és a pénz hiány, az örökös küzdés és lázadás, ami belengi ezt a szűk kis teret. Nehéz eldönteni, hogy a csillogás megvolna e az “underground” nélkül, valószínűleg igen, miközben az underground nem létezhetne a csillogás nélkül.

…

Én mégis itt állok, egy képzőművészetis “kisiskolás” képe előtt. Félig beszívva. Azt sem tudom mennyi ideje ácsorgok eme remekmű árnyékában. De nem is számít, amíg tudom, hogy a 15 évnyi gürcölés, megalázkodás, spórolás, magány termése egy csendes kis bankszámlán csücsül és jó pár évnyi biztonságot nyújt nekem. (fanyar vigyor az arcomon)

Elidőzök a kép egy egy részletén, csöndes mosollyal látom meg a naiv ecsetkezelés nyomait, amiket a hatás fokozás jegyében tett a művész. Hallom, amint chill-t hallgat és arany narancs színűre festi a napkorong és a tenger halk randevúját. Már megint nem tudok magamról, érzem, amint egy csőben haladok a képen át, az alkotó agytekervényeibe. Lefényképezem a történelmi jelentőségű festők kezeinek lenyomatát, amik a fiatal művészre oly nagy hatással voltak iskolás évei alatt. Dobhártyámban hallom a kép megszületésének ritmusát és kezem együtt mozog a festőtanonc kezével. Már megint megszűntem létezni magam számára, mint egy tökéletes zen mester, akinek vállára hópelyhek hullanak a japán tében. A hideget nem érzi, csupán lélegzetének lengőajtaja mozog ki és be, amint a szív pumpálja a vért minél távolabb a végtagok felé, úgy nyugszom meg én is egyre, és kezdem érezni újra sajgó lábaim és veszem észre idétlenül hadonászó kezem.

Innom kell valamit. Amint kitámolygok a kicsiny galéria ajtaján, felveszem kopott bőrdszekimet, kezemet nádrágom zsebébe süllyesztem, államat mellkasomhoz szorítom és elindulok a megszokott, otthon szagú kávézóm felé. Borostámra hópelyhek hullanak, de alig veszek róla tudomást, fejemben még a kép hangja szól, szemem narancs-barna ködben lát mindent, számban pedig a szokásos kávém ízét érzem.

Égész úton az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Valaki, akinek kedves az illata és megértő szeretet van a szívében.

Beléptem az “Öreg Kávéfőző”-be…

~ > Frank Soc @ 2009/10/31.