1 nap
Már sok volt a város zaja, benne a sok nyüzsgő, ideges alakkal.
Falakkal.
Azzal az utolsó, utálatos falattal,
Amit még erőnek erejével lenyeltem, hogy utána a torkomat kaparjam.
Utolsó pohár vizemet kiittam…
Már így is túlcsordult, ajtóm csikordult,
a résen az otthon melege megszökött…
Marasztalni nem fogom, ha bírom még a lépcső előtt befogom.
Elhagyom, elgáncsolom…
Tervem kéznél, jól tudom,
ha bele roppanok is, megvádolom.
Azt ki elítélt… oly sokszor megkísért,
ha itt maradok elveszek, jobb ha világgá megyek.
A “világomat” látnom kell…
Nagy veszély les rám minden sarkon,
és mindennek oka én vagyok,
bár ezek a falak ne lennének ennyire magasok.
Futnom így haszontalan, egy kőre leülök,
lehülök.
Vissza ballagok, és ma is megtudom,
Otthon,
pont ott vagyok.Elfutni magam elől sosem fogok.
Mert minden én vagyok.
